Nincsenek véletlenek…

Sokszor mondom, hogy nincsenek véletlenek, (kissé közhelyes is már ez a kifejezés) de egészen eddig nagy tapasztalásokat nem éltem át ezzel kapcsolatban, egészen eddig…Viszont most olyan élménynek voltam a részese, amit álmomban nem gondoltam volna. (Ezt túlzások nélkül mondom.)

Anyaként, főleg míg picik a gyerekek, nem nagyon van saját tere az embernek. Ezt valaki baromi jól bírja, valaki "bedepizik". Hát én eddig azt hittem nagyon jól bírom, de be kellett lássam, hogy ez most már nekem is sok. Sajnos ez a covidos időszak, a bezárkózás, az emberektől való eltávolodás nálam nem tegnap kezdődött. Mivel az első időszak kezdetekor lettem terhes a kisebbik lányommal. Így viszont teljesen lehúzták nálam a függönyt. Csak online kommunikáltam. Férjem ugyan eljárt dolgozni, de maszk és fertőtlenítő eszközökkel. 

Aztán lazult a dolog. Közben megszültem, de a folyamatos öltöztetés, reggeli, pelenkacsere, ruhacsere, játék, főzés, etetés, újból pelenkacsere, altatás, mosogatás és kezdem elölről helyzetek mellett pedig, a táncolnak az idegeiden olykor-olykor móka nem egészen segíti az egésznapos mindfullness életérzést. 

Így gondoltam elkezdek tanulni. Így jött többek között a grafikus végzettség is. Mindig is érdekelt, de mindig tologattam. Aztán egyszer csak eljött az idő. Elkezdtem a vállalkozást, pedig időm nem lett több és a feladataim se csökkentek. Lehet, mazochista vagyok.. ?! 😆

Mindeközben rengeteg vállalkozást segítő csoportba léptem be. Ezek közül az egyikben tábort (2 éj 3nap) hirdettek meg. Ó mondom itt a helyem! Csupa nő között! Nekem ez kell. El tudjátok képzelni a felvezető után, hogy mennyire vágytam erre remélem.(!!!)

Aztán az indulás napján hajnalban a férjem belázasodott... Úgyhogy így az egész ugrott. Miközben mindannyiunkon végig ment ez a remek kis vírus, én tettem a dolgom, elláttam a családom és akkor sírtam, mikor senki nem látott. (Illetve ezt hittem, de a nagyobbik gyerek kiszúrta és rohant fel az apjához, hogy anya sír...🤨) Nem volt könnyű...teljesen összetörtem, mert annyira vártam ezt a hétvégét. Ebben láttam a kiutat kicsit a mókuskerékből. Nem értettem miért történt ez, mi az oka... 

Amikor is szembejött velem Kriszta (ahogy itthon hallják minden pillanatban a KHK Kriszta azt mondta..Hivatalosan pedig Kende-Hofherr Krisztina.) táboros felhívása. Leginkább az volt a félelmem, hogy egyedül megyek el, abszolút ismeretlenek közé. Mert a másik táborban már megvoltak a kapcsolódások, tudtam, hogy xy ott lesz. Itt viszont senkit nem ismertem. Úgyhogy arra bíztam az egészet, hogy ha a férjem bele megy, újra neki futunk, akkor jelentkezem. Hál’isten azt mondta menjek!!! Úgyhogy gyorsan az oldalra felmenve láttam, hogy más is megy egyedül és ráírtam egy lányra. Az utolsó szobára csaptunk le. (Szerintem ez sem véletlen.) Aztán elkezdtem azon aggódni, hogy oké, de én még ennyit sosem vezettem. Erre, mint kiderült más is becsatlakozott volna másokhoz és erre lett kirakva egy felhívás. És ha hiszitek, ha nem az a lány írt a bejegyzés alá, akivel egy szobát foglaltunk ráadásul tőlem 25 percre lakik. Lebeszéltük, hogy akkor megyünk együtt, ő vezet. 

Féltem. Féltem, hogy majd nem lesz témánk, hogy teljesen más személyiség, mint én. Féltem, hogy basszus, tényleg megyek és bevállaltam, a gyerekek itthon maradnak, ráadásul ez messzebb is lesz, mint amire először foglaltam, OMG... Viszont valami csoda folytán úgy hozott össze minket az élet, hogy az elejétől a végéig beszélgettünk, nevettünk és a tábor helyszínére már úgy értünk oda, mintha mindig is ismertem volna. 

A tábor pedig... hát nincsenek szavak. Sírtam és nevettem, volt, hogy mindezt egyszerre. Rengeteget tanultam, nem gondoltam volna, hogy ennyit fog adni nekem ez a hétvége. A régóta gyülemlett feszültségeket pedig sikeresen kitáncoltam magamból szombaton. Elképesztő hála van bennem, a sors felé, a férjem felé, Kriszta felé, az ott levő összes ember felé, akivel tudtam beszélni, inspirálódni, hallgatni az élettörténetét. 

Ezeket az energiákat, amiket ott kaptunk nem lehet vissza adni. Vasárnap jöttem haza és mikor ma megláttam egy képet elsírtam magam. (Természetesen örömömben.) A pillangók azóta is repkednek a hasamban és azt érzem enyém a világ. Minden vicc nélkül. Úgy gondolom ezzel mindenki így van, a jelenlevők közül. Krisztát tényleg gyógyszerre kellene felírni, mert az a lelkesedés, amit látunk rajta, az ahogy ezt a hétvégét összerakta, az előadók, a helyszín, a programok, a hangulat, energia...Hááát... no comment..💗 (Vagy NőComment!?! 😀😉)

Úgy gondolom itt nem csak ismertségeket, hanem új barátokat is találtam. Ezek után rájöttem, hogy minden okkal történik az ember életében. Nincsenek véletlenek.

Úgyhogy zárásként pedig annyit, hogy ne féljetek belevágni az ismeretlenbe. Nem igazán tudok magamról beszélni. Illetve olyan emberek előtt, akiket nem ismerek. Itt viszont már az első nap 70 számomra ismeretlen embereknek kellett bemutassam magam. A lényeg, hogy megugrottam. (Jó azért a 2 pohár pezsgő kellett hozzá..😄)

Ez egy pici lépcső volt, innen, ha lesznek is hullámvölgyek, tudom, hogy honnan tudok újra és újra erőt meríteni, motiválódni és nem feladni. Én megléptem az első lépést és örülök, hogy így alakult. 

Legyen CSODASZÉP napotok!

Képek forrása javarészt: Wao photo által készített.